A ribizlihez - akár az olajbogyóhoz vagy az egreshez - nemcsak a gyümölcsnek, de az embernek is meg kell érnie. Savanykás íze néhány kivételtől eltekintve a gyerekekből inkább fintorgást mint lelkesedést vált ki.

Az alacsonyabb cukortartalom persze csak egy dolog: az igazi ok, amiért a ribizli sosem lesz olyan népszerű gyümölcs, mint mondjuk a barack vagy a szilva, az, hogy hajlamosak vagyunk elhinni, valami annál jobb minél nagyobb. Bizonyos szempontból ebben van is némi igazság: az apró szemű ribizli ugyanis kétségtelenül a pepecselős, macerás műfajba tartozik.
Előnye ugyanakkor, hogy Magyarországon szinte mindenfelé nő, sok kertbe nem is elsősorban gyümölcsként, hanem díszítő elemként, sövényként ültetik. És mivel a ribizlibokor rendkívül igénytelen, a termesztése gyakorlatilag kimerül abban, hogy az érett gyümölcsöket a megfelelő időben leszüreteljük.
Köztudott, hogy a ribizlinek rendkívül magas a C-vitamin tartalma. Ha valaki nem akarja végigbetegeskedni a telet, akkor ilyenkor nyáron kell megfelelő mennyiségű vitamint elraktároznia a szervezetében (nem, a patikákban kapható tabletták nem pótolják a természetes eredetű vitaminok jótékony hatásait). Erre pedig - főleg ha nyersen fogyasztjuk - különösen jó lehet a ribizli.
Akiknek pedig nyersen fogyasztva még felnőtt korukban is túl savanyú, azoknak számtalan egyéb elkészítési mód áll rendelkezésére. A gyümölcsből készíthetünk turmixot, süteményt, szörpöt, lekvárt, bólét, vagy akár mártást. Ha nem forraljuk fel (például a szörphöz), akkor a ribizli még így, elkészítve is megtartja a magas C-vitamin tartalmát.